Becenév: Szigorúan csak Kata... Kor: 16 Születési idő/hely: 1996. április 1. Szeret: Szeret? Persze biztosan létezik ilyen is, de nem tartom feltétlen számon. Régen talán Gábor lett volna eme listám első és egyetlen tétele...viszont most, hogy a kapcsolatunk haldoklik az egyetemi elfoglaltságainak köszönhetően, nem igazán tudom mit is írhatnék. Maradjunk hát a felszínes dolgoknál, ha már olyan erős szót kell használnom mint a szeretet. Szeretem a kávét, feketén mint minden mást. Szeretem a könyveket, annál jobban a verseket. Nem szeret: Talán ebből már több mindent össze tudnék gyűjteni. Gyűlölet sokkal könnyebbe felvállalható érzelem típus mint a szeretet. Lássuk hát, utálom a tömeg gyártott divatmajmokat. A fiúkat, akik a fenekünk alatt hordják a nadrágjukat és rózsafüzért hordanak anélkül, hogy tudnák mi is lóg a nyakukban. Az olyanokat mint Bálint, ha már élő példával akarok élni. És a lányokat akik naivan viháncolva kéretik magukat. Külön, külön is veszélyesek, de leginkább összeeresztve alkotnak halálos kombót. Nem vagyok senki, hogy ítélkezzek felettük de a jó ízlés valamint az egyediség teljes hiánya bármely normális embernek szemet szúrna. Ahogy pedig nekik rólam, nekem is van róluk egy igen határozott személyes véleményem. Szülők: A szüleimmel való kapcsolatom komplikált. Apával élek 5 éve, mióta anya egy verőfényes napon ráébredt, hogy lassan 38 éves lesz és még nem élt eleget. Igen elhagyott, játszi könnyedséggel. Nem neheztelek senkire, de nyilvánvaló hogy nem ilyen egy klasszikus család kép. Apa ~ Oravecz Dániel 44 Anya ~ Kakuk Veronika 43 Testvér: Egy ilyen családba mér még egy kölök nem jutott. Nem mintha bánnám. Igazából az sem érdekelne ha lenne. Az egész család téma, nem túlzottan foglalkoztat. Legjobb barát: Legjobb? Igazából, szerintem ilyenem sosem volt. Renire sokáig hittem, hogy az de hát nyilvánvaló, hogy Franciaországból nem lehet így tartani a kapcsolatot. Ricsi is Szombathelyen van. Tulajdonképpen a 12/b-vel minden barátom elment a közvetlen közelemből. Egyedül Karcsi van itt, aki bár sosem igazán az én társaságomba tartozott az olvasó miatt jóban vagyunk. Persze direkt a legvégére hagytam Kittit, akit még mindig nem tudok pontosan hova tenni.Annyi biztos hogy közel áll a szívemhez. Amikor még a Szent Johannába kezdett járni, pontosan azok közé tartozott akiket elítélek, ma pedig tényleg ő az egyetlen aki a mentsváramat jelenti a sok barom mellett, akikkel egy iskolapadot koptatok. A sorsnak szar a humora. Csoport: 11/b tanulója Beszélt nyelvek: Magyar, Francia, Angol Hobbi: Olvasok általában vagy írok. Többnyire verseket. Háziállat: Igazából, ezt nem sokan tudják rólam, de nagyon szeretem az állatokat. Nagyon sokszor értelmesebben viselkednek mint egy-két ember és a szelídségük egyaránt lenyűgöző számomra. Van két szfinx cicám és egy keverék kutyusom. Jellem: Egyetlen szó is elég lenne a jellemzésemre; Sötét. Kívül mindenesetre. Ha a távolban meglátsz egy tetőtől talpig fekete ruhába bújtatott alakot, jó esély van rá hogy én vagyok az. Szeretem a magányt, ennek ellenére gót barátnőmet Kittit bármikor megtűröm magam mellett. Ha valaki értelmes és egyedi, akkor borzasztó mód vonz a térsasága. Sajna túl kevés ilyen embert ismerek.
Nos, én sem szeretek hozott szerepjáték példával kezdeni, de most ez így alakult. Az apró szösszenetet nem máshonnan hoztam mint [You must be registered and logged in to see this link.], az egész dolog pedig Cortez karakterének hűen íródott. Végül pedig egy rövid indoklás miért is ezt hozom; Ebben minden benne van, amit jó formámban produkálni tudok. Hosszara és minőségre is. Ez hűen tükrözi minden megadatott író tehetségem.
Akármerre fordulok, mindenütt mosolygós ismerős arcokba botlok. Kollegák és kolleginák tucatjai mellett haladok el, ahogy ráérősen végigvonulok az előcsarnokon. Arcukon tisztán látszik, hogy furcsállják, ma nem a munkaruhámban jöttem be. Nem is sejtik, hogy a tegnapi volt az utolsó munkanapom itt. Mindentől függetlenül kedvesen mosolyogva köszöntenek. Azt várják, hogy én is a tőlem megszokott könnyed stílusomban köszönjek vissza, de én ma bájcsevejre nem vagyok alkalmas. Nem az ő hibájuk. Szegényeket csúnyán megbántom, amikor hidegen legyintek egyet és lerázom őket a hátamról, akár egy kutya a vízcseppeket miután játékos úszkálását befejezvén, kijön a tóból. Jól tudom, nem ezt érdemlik. Soha egyikőjük sem tett nekem keresztbe egy szalmaszálat sem. Áldott jó emberek, egytől egyig. Én viszont ma már nem dolgozni jöttem, ahogy azt sejtik. Nem a férfi öltözőbe igyekszem éppen, hogy átvedeljek a munkaruhámba. Nem. A következő géppel utazom vissza Budapestre. És nem én fogom kiszolgálni a velünk repülőket. Nem én leszek ezután az, aki megnyerő mosolyát felöltve kérdezgeti az utasokat hogylétük felől. Mert én Pesten leszállok, és ki tudja meddig vissza sem térek. Nem így kéne tőlük búcsút vegyek, de hosszú lenne a magyarázat és még magammal is vívok egy belső csatát, tehát így láttam a legjobbnak. Majd ha már hiányolnak, pár nap múlva biztosan megkérdezik a vezetőséget, és akkor megtudják, hogy kiléptem. Addig is jobb az édes tudatlanság. Nagy valószínűséggel haragudni fognak, amiért egy szó nélkül leléptem, de most ezzel nincs energiám foglalkozni. Túl sok minden nyomaszt egyszerre. Az elsődleges ok, legfőképpen a Nagyi. Akkor adtam be a felmondásom, amikor múlthét szerda éjjel a húgom felhívott és kétségbeesetten hadarta el, hogy Nagyinak infarktusa volt. Abban a percben eldöntöttem, hogy nekem Magyarországon van a helyem mellettük, egészen addig amíg csak szükségük van rám. Ezt pedig nem tehettem volna meg állandó munkahely mellett. Így most egy szál utazótáskával a kezemben elhagyom Franciaországot. Nincs semmi számottevő, amit most magam mögött hagynék. Minden apró problémával ráérek akkor megbirkózni, minek után otthon teljesen helyre áll a rend. Hosszú órák szállnak még idegtépázó lassúsággal tova, mire végre repülőgép egy komfortos, ülőhelyén találom magam. A háttámla és az ülés puha textilbevonatának krémes tojáslikőr színe befészkelődik a gép utasterének minden zugába, imitt amott a meggy sötét bordó árnyalatával kombinálva. Természetesen az egészet úgy alakították ki, hogy az ember feltétlen kényelmet élvezhessen az útja során, amit az égben tölt. Egyszerre el is álmosodom. Még nem volt rá példa eddig, hogy elaludtam volna a repülőn, pedig az utasok több mint kétharmada általában alvással tölti az idejét idefent. Mintha valami gonosz manó súlyzókat pakolt volna a szemhéjamra, úgy érzem őket egyre nehezebbnek. Kegyetlen játék ez, az agyam tudja hogy nem akarok álomba merülni, de a szemeim szúrnak, nem bírják tovább a kiképzést és mielőtt az tudatosulna bennem a gondolataim már egy másik dimenzióban kalandoznak. Lelki szemeim előtt megelevenedik egy kép. Villanások. Egy lány. Hosszúra nőtt szőkésbarna hajjal. Gyönyörű mosollyal, tudásszomjas személyiséggel. Életvidám természetével másokat is nevetésre késztet. Katt. Elmerül egy könyvben. Komoly arckifejezéssel mered maga elé. Gondolkozik. Ráncolja a homlokát. Katt. Szép arcát könnyek torzítják. Kétségbeesett tekintettel hangtalanul kiabál. Egyenesen az arcomba. Katt. Hirtelen pattannak fel a szemeim. Veríték patakzik a homlokomról. A szíven megállíthatatlan sebességgel ver, minden izmom pattanásig feszül. A vörös köd elborítja az agyam, az kezem automatikusan is ökölbe szorul. A második ok. A bizonyos kettes számú indok, ami miatt napok óta nem alszom, és hozzám se lehet szólni. Reni. A barna hajú lány az álmomból. Aki valamikor úgy a gimnázium 1. osztálya környékén elkezdte piszkálni a szívem, majd rá röpke három évre örökre rabul ejtette azt. Nem képzeltem akkor, hogy bárki képes belőlem olyasmit előhozni, amit ő tudott. Ma pedig biztos vagyok benne, más nő még csak a közelébe sem férkőzhet. Egy év múltán, -számomra kemény számára kevésbé kemény küzdelmek árán- megkaptuk az okiratot, ami bizonyítja hogy érettek vagyunk az életre. Elvégeztük a középiskolát, most már aztán menjünk isten hírével. Akkoriban voltak más kisebb harcaim is a szüleimmel, így legkézenfekvőbbnek az elköltözés tűnt. Olyannyira, hogy kinőve a 'giccsesen romantikus' gimis szerelmünket, fogtuk magunk felköltöztünk Franciaországba. Teljesen tökéletes döntés volt. Én hamar találtam munkát, Reni pedig járhatott a Francia Egyetemre, így a szülei haragját sem vívtuk ki. Minden úgy történt ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Egy apró, de annál otthonosabb bérelt lakásban életünk. Nem volt nagy kunszt, a legegyszerűbb hely volt amit megengedhettünk magunknak. Én mégis határtalanul boldog voltam. Kész lettem volna, egy életre elkötelezni magam. Őrült voltam. Egy olyan minimalista életmód mellett, mint a miénk volt, tényleg csak keveseknek fordult volna meg a fejében a családalapítás. De én elhatároztam magam. Sokat szenvedtünk mielőtt kiteljesedett volna a szerelmünk én pedig nem akartam tovább várni. Minden szépen el volt tervezve. Nem szóltam a dologról senkinek. Spontán ötlet volt és azt akartam hogy teljes meglepetés legyen. Persze nem olyasmi volt ez, ami egyik napról a másikra örökre megváltoztatta volna az életünket. Bőven ráért volna a házasság akkor is amikor elvégezte az egyetemet. Egyszerűen csak azt akartam, hogy attól a naptól fogva tényleg, örökre hozzám tartozzon és érezze hogy kész vagyok vállalni a felelősséget bármiért. Azonban valaki odafent, imád állandó jelleggel beleköpni a levesembe. Ha aznap este aludtam volna egy szemhunyásnyit is, most állíthatnám hogy egyedül tettem. A régen oly otthonos puha melegséget adó ágyunk, akkor hirtelen nagyon idegen lett, nekem pedig nem jött álom a szememre. Magamra maradtam, az álmaimmal amiket nagy valószínűséggel már soha nem fogok megvalósítani. Nagyon sokat rágódtam. Elképzelésem sem volt mi lehetett az oka, hogy elhagyott de biztos vagyok benne hogy nyomós érv volt. Nem kerestem, mert megkért de majd belepusztultam. Borzalmas hónapok szálltak el mellettem anélkül, hogy észrevettem volna. Nem volt más teendőm, eljártam dolgozni és kész. Monoton rutin állt be a hétköznapjaimba, amelyeket néha megpróbáltam megfűszerezni egy-egy francia lány társaságával, de ezzel is hamar feladtam mert korántsem volt olyan érdekes mint az reméltem. Azóta persze sok év eltelt, én pedig egyre kevesebbet gondoltam a történtekre. Most viszont, hogy visszatérek valami felszikrázott. Nem merném állítani, hogy a remény egy apró szilánkja az, mert tényleg 7 év telt el és ha Reni még mindig Pesten van semmi sem zárja ki, hogy azóta családja van. Nem ringatom magam téves hitbe. Mégis, ott az a sunyi kis gondolat. Háta megtudhatom mi is történt azon az estén. Ha láthatnám, ha elmondaná. Ha végre hét év után megérthetném. Ismét görcsbe szorul a gyomrom, ahogy a hostess beszélni kezd. Landolunk én pedig nem a repülő épségben történő földet érésén aggódom. Hazaértem.
Vendég Vendég
Tárgy: Re: Oravecz Kata ~ Bírálásra vár Vas. Május 05, 2013 8:00 am
Elfogadva!
Kata lenyűgöztél. Annyira hitelesen írtál le mindent, hogy ennél jobban nem is lehetett volna. A példád is tetszett amit hoztál és minden apró részletét el tudtam képzelni. Nem is húzom az időt, menj foglalózni, majd játszani, mert el vagy fogadva!
by