Mille Emili

Sötétbarna göndör fürtök keretezik az arcomat, barnás íriszeimmel, és fehér bőrömmel kiegészülve pedig egész kellemes látványt nyújtok az embereknek. Alkatom átlagos, természetesen vékonynak mondanám magam, persze teszek ezért, bár soha sem voltak problémáim a plusz kilókkal, de, ha lennének is a tánc segítene rajtam. A végtagjaim kecsesek, ahogyan a nyakam íve is, derekam vékony, csípőm erős, és enyhén széles. Visszatérve a hajamra, általában kiengedve, nagyon ritkán copfba fogva, vagy a fejem tetejére felcsavarva követ engem. A természetességemet kihasználva hangsúlyozom azt, erőteljes sminket pakolva az arcomra, egészen kiemelve a hosszan elnyúló szempilláimat, mandulavágású szemeimet, pisze orromat, és telt ajkaimat. Természetesen, mint minden egyes lány, aki ténylegesen lánynak vallja magát, szeretek vásárolni, és a vásároltakat magamra aggatni, legyenek azok blúzok, ingek, pólók, topok, illetve csőszárú nadrágok, cicanadrágok, ilyen-olyan szoknyák, vagy egybe varrott ruhák.
A természetem is ilyen.. színes. Gyermekkorom óta akaratos, makacs kis liba vagyok, aki szereti elérni, és megkapni azt, amiket akar, és, ha kell segítséget sem átallok kérni ezért. Maximalistaként mindig a legeslegtökéletesebbre törekszek, és nem viselem könnyen, ha valaki az utamba áll, és akadályt jelent. Tehát, eléggé harcias amazon vagyok, aki saját magáért, a családjáért, és a barátaiért mindent megtesz, amit csak meglehet. Nem árt, ha kétszer meggondolod, hogy ujjat húzol-e velem.

Érdekes dolgokat produkál az élet. És az én egész életemet érdekessé teszi. Eddig is az volt, és nem hazudok nagyot, ha azt merem állítani, hogy a továbbiakban sem fog semmi sem a normális kerékvágásban továbbmenni. Tényleg érdekes, még a számomra is, pedig megszokhattam volna már, hogy soha sem fogok átlagos életet élni. Mert miért is tenném, ha az élet ennyire.. szeret engem? Ironikusan, természetesen.
Minden azzal a momentummal kezdődött, amikor kerek 7 éves lettem, de az én életemben semmi sem az általános iskolai dolgok körül forgott, inkább az édesanyám hirtelen, és hihetetlen halála volt az, ami fennakadást okozott az addigi életmenetben. A mai napig nem tudom, hogy miért, és miként történt, az édesapám soha sem beszél sem az édesanyámról, sem a haláláról. Végül is megértem.. de mégsem.
Nos, az édesanyám halálától kezdve megváltozott az egész életem. Mivel az édesapám nap, mint nap reggeltől estig dolgozott, engem, hogy ne legyek egyedül, különféle emberekre bízott. Dadáknak nevezték őket, de ennél a jelzőnél azért sokkalta érdekesebbek voltak, ahogyan napról napra sikerült megismernem őket. Volt köztük egy öreg hölgy, aki folyamatosan a katonaként meghalt fia (hős)tetteiről mesélt nekem, de azért a külsőleg kedves, és szolid embernek kinéző, azonban belsőleg korántsem annak bizonyuló szomszédlány sem volt piskóta, akkor meg pláne nem, amikor az éppen akkori fiúját hozta fel a lakásunkba, és vették birtokba a szüleim hálószobáját, amit az édesapám soha sem használt, miután az édesanyámat elvesztettük.
Ekként folyt tovább az élet, az általános iskola után a középiskolába kerültem, ahol elhatároztam, hogy az addigi balettórák után szeretném hivatásszinten folytatni a táncot. Az édesapám ezt nem tolerálta.. volna, ha elárulom neki, de, amiről nem tudnak az emberek, az nem fáj, éppen ezért nem mondtam még neki semmit sem a táncőrületemről. Majd bőven elég lesz, ha később tudja meg. Addig meg a barátaimmal karöltve elég kifogást tudunk, és fogunk gyártani, hogy miért ne kelljen délutánonként hazamennem az iskolából, hanem próbálni tudjak.
De ne higgyétek, hogy csak ennyi az, amiből az életem áll, mert nem, nem csak ennyi jutott nekem. Ha nem tartózkodom otthon (márpedig sokszor történik ez meg), akkor általában belevetem magam a város nappali, illetve éjszakai életébe a barátaimmal, és bár néha egy-egy parti alkalmával egyedül maradok pár percre, soha sem maradok igazán társaság nélkül, és éppen ezért soha sem unatkozom. Éppen egy partiban történt, hogy a kelleténél jobban sikerült felöntenem a garatra, mondhatni, hogy majdnem megláttam azt a bizonyos sárga földet, a barátaimat elvesztettem a nagy kavalkádban, én pedig valami ismeretlen fiú karjaiba estem.. aztán meg az ágyába. Van ez így, és nem is lenne ezzel semmi probléma, ha.. az a fiú hetekkel később nem költözik be az édesanyjával a lakásunkba, és, ha az édesapám nem mutatja be nekem őket, mint az újdonsült mostohaanyámat, és mostohatestvéremet.
Szóval, egész érdekes helyzetbe kevertem magam, sikeresen. Azért erre már lehet mondani, hogy érdekes, nem de?