Rentai Renáta

Ki is vagyok? Milyen az én jellemem? Fogalmam sincs, nem igazán tudnám behatárolni magam, de ha választani kéne a szürke kisegér valamint a nyomi kategóriába tenném saját magam. Kilencedikes és annál kisebb énemhez képest fejlődtem, már nem vagyok akkora nyomi, csak egy egy kicsit. Hurrá.
Sosem voltam az a személy, aki a társaság középpontjában állna sokkal inkább voltam a csendes társ, aki egy jó könyv társaságában meghúzódott egy félreeső sarokban. A nyomik táborát erősítettem, és erősítem még most is csak akkor kerültem feljebb a nem létező ranglétrán mikor összejöttem életem szerelmével.
Nem vagyok egoista, nagyképű, sem mazochista – talán csak egy icipicit - , néha viszont próbálok cinikus és vicces lenni.
Az én céltudatosságom teljesen elvesződik a Kingáé mellett, a céljaim és a vágyaim sem olyan nagyra törőek. Nekem egy valami számított, Ő pedig mellettem van.
Mindig is szerettem tanulni, néha keservesen, néha pedig izgatottan ültem le leckét írni, talán emiatt tartottak strébernek. Szeretek szórakozni – kulturáltan, persze- , nevetni, kedves, segítőkész természettel rendelkezem mindig is a szívemen hordoztam a kirekesztettek sorsát. Ha rossz kedvem van általában magamba fordulok, pár sírós szám társaságában elvonulok és világfájdalmas képpel járok fel s le.

Egy ideig seszínű szőkés hajjal parádéztam, mára már melirt is kaptam bele, ami keveset, de azért javított rajta. Jelenleg barnásabb tincsek hullnak lágyan a vállamra. Ehhez a seszínű hajhoz társul a semmilyen színű szem, amit én kifejezetten nem szeretek. Nem vagyok túl magas de azért alacsonynak sem mondhatnám magam. Kilóimról fogalmam sincs, nem szoktam mérni magam, de nem vagyok túl súlyos – ezer hála anyának és a főztjének -, de azért karcsúnak sem mondanám magam – apa és az éjjeli evések kiegészítik az étkezésemet -. Inkább csak átlagos vagyok, vagy az átlagnál is átlagosabb. A kényelmes holmikat szeretem valamint a jól bevált ruházatot. Szeretem a tornacipőket, a nem túl kivágott, nem pinké, nem feltűnő ruhákat. Kedvenc ruházatom a zöld kardigánom. Ez vagyok én, egy átlagos lány.

Paris, je t’aime. Imádom az utcáit, a boltokat, az embereket, a körülöttem lévő épületeket és úgy összességében az egész várost. Nincs annál jobb érzés mikor a hőn szeretett városában él az ember, a világ leghelyesebb, legjobb leglegjével ráadásul ösztöndíjas tanulóként tengeti az idejét egy híres egyetemen.
Minden megvan adva egy tökéletes élethez, jövőhöz, jelenhez mégsem vagyok elégedett a körülöttem lévő dolgokkal. Beszélem a nyelvet, imádom, az ételeit mégis idegennek érzem az új otthonomban. Hiába van itt Justine, ő akkor sem helyettesíthet mindenkit az életemből. Cortez sem lehet mindig mellettem, a munkája miatt rengeteget utazik, azt pedig nem tehetem meg, hogy megtiltom neki az utazást. Így is sokat köszönhetek neki, melyik pasi mondott volna le bármiről a barátnője érdekében? Ezért is szeretem őt, minden nappal egyre jobban és jobban. Minden egyes nap szerelembe esek a mellettem édesen alvó fiúba.
Mindez hiába. Nem színes az élet, szürke még Párizsban is, ha nincsenek melletted a legfontosabb emberek: a barátaid, na meg a szülőket sem szabad kifelejteni.
Tudtam, sőt biztos voltam abban, hogy hiányozni fognak, hogy nehéz lesz de sosem gondoltam mekkora fájdalmat, ürességet fogok érezni nélkülük.
Álmosan vakargatva a fejemet nézek szét a gyéren megvilágított szobában. Ez nem az enyém, de még csak a Cortezé sem. Kelletlenül dőlök vissza az ágyba, próbálva nem felébreszteni Őt. Egy ideig csak szótlanul néztem a békésen szunyókáló férfit, és csak hálát tudok adni amiért engem választott.
Emlékszem arra a rengeteg szenvedésre, félreértésre, amit egymásnak okoztunk, mert túlkomplikáltuk az egész dolgot. Már mindenki agyára mentünk a bénázásunkkal, főleg én a Kingáéra.   Kinga… milyen régen hallottam róla, pedig úgy megnézném mit tervez mostanára. Vajon most is hajkurássza az embereket? Esetleg spontán tűntetést vagy demonstrálás hozott össze? Tőle bármi kitelik.
Virág pedig biztosan hangosan nevet össze a raszta Ricsivel meg a rockerekkel. Esetleg összevesznek a tévé kezelésén, vagy valami hasonló. Zsolti pedig teljes kiőrlésű kenyeret falatozhat ebben a percben. Hiányoznak azt kell, hogy mondjam. Nagyon is… és anyuék? Vajon ők még otthon vannak? Haller, hogy viselheti vajon az új osztályát, hiányzunk neki? Kardos? Kata, Kitti, Flóra és Karcsi vajon mihez kezdett? Van-e még olvasókör? Haza akarok menni!!!!
- Cortez… baj van. – szólok halkan, alig hallhatóan a kopogó esőtől.
Barátom nem reagál, tovább alszik s ebben a pillanatban nagyon irigylem. Óvatosan simogatom meg az arcát, próbálva gyengéden felkelteni majd megismételem előbbi mondatomat mire már morgás féle dolgot hallok. Felkelt, igen.
Alsó ajkamat harapdálva nézek az ölembe pihentetett kézfejemre melyek zavartan gyűrögetik a paplant.
- Nem akarok Párizsban élni, menjünk haza, kérlek…