Becenév: Tomi, Alex Kor: 17 Születési idő/hely: 1996. 03. 19., Bratislava, Szlovákia Szeret: † forró csoki † macskák † energiaitalok † rajzolni Nem szeret: † nyűgös plázapicsák † csótányok † hazugságok † előítéletek Szülők: Szalai Nikolett és Maxim Taylor, ez előbbi az anyám, utóbbi pedig az apám, akivel nem tartom a kapcsolatot. Állítólag valami multimilliomos góré, minden hónapban nagyobb pénzösszegeket utal a bankszámlámra, csak hogy ne keressem. Tök jó, ugye? És ha már róla beszélünk, azt is megemlíteném, hogy csak felcsinálta anyámat, majd otthagyta. Egy ideig még érdekelte, mi van vele, majd eltűnt, és csak a pénze maradt. Ez is jobb, mint a semmi, nem? Ami pedig drága szülőanyámat illeti (érezzétek a szarkazmust ebben), a kapcsolatunk szépen szólva semmilyen. Éjjel-nappal dolgozik, csak ünnepekkor meg éjszaka látom, amikor hullarészegen hazaállít és arra ébredek, hogy az ökle az előtéri szekrénynek ütközik... Vagy rosszabb esetekben keze az én arcomon csattan... Most már érted, honnan ezek a kék-zöld foltok? Testvér: Szalai Kinga, a húgom, aki teljes három perccel fiatalabb nálam, tök menő, ugye? Egyébként az egész famíliámból őt kedvelem a legjobban, ő az egyetlen aki nem kérdez, hanem megért, és fedezi a hülye seggem, amikor bajba keveredek. Keresve se találhatnék nála jobb testvért... De nem is akarok. Legjobb barát: Nagy Kira, szerény személyében, egy azon kevesek közül, akik nem ítélnek el azért, ki vagyok. Annak ellenére, mennyire különböző családokból és közösségekből származunk, meglepően jól értjük egymást. Igyekszem segíteni őt, már amennyire tudok, cserébe pedig kisírhatom magam a vállán, ha ejt az aktuális nőm... vagy pasim. Almost the same. Csoport: 11/a Beszélt nyelvek: angol, magyar, lengyel, francia, német Hobbi: † rajzolás † gitározás † lovaglás Háziállat: van egy német juhász-husky keverék kutyám, Ciel, akit a Kuroshitsuji főszereplője után neveztem el. Na, ne nézz így rám! Nem mondtam még, hogy animemániám van? Jellem: Helooszia, a nevem Szalai Alexander Tamás, 17 éves vagyok és nagy valószínűséggel a legnagyobb seggfej, akibe belebotlottál. Akárkit is kérdeznél meg, azt fogja mondani, hogy egy arrogáns, önfejű, szívtelen és egoista személy vagyok, aki nem tisztel senkit és semmit ezen a világon. És tudod mit? Van is benne valami igazság. Ha az embert annyi keserű dolog ér, mint engem, igyekszik elrejteni a szenvedését egy álarc mögött, amit sose vesz le. Az én álarcom a cinizmusom, ami mögé rejteni szoktam az összetört, depressziós srácot, aki vagyok. Mert mégis ki hinné el, hogy egy hozzám hasonló, iskola bajkeverője stílusú srácnak komoly problémái lehetnek?
HOZOTT
Sosem hittem volna, hogy egy nap azt mondom, hiba volt beleszeretni Ash Skylar-ba. Valamikor naiv kölyök módjára hittem abban, hogy mi ketten majd olyan dolgokat tehetünk, amiket egyedül sosem… De aztán valami tönkrement, már nem is emlékszem, mikor, és nem maradt semmi, csak a kitölthetetlen űr a szívemben, amit maga után hagyott. Hónapokon át gondolkodtam azon, hogy talán fel kéne őt keresnem, bocsánatot kérni a hülyeségemért, mindenért, amit tettem… Annyira őrülten vágytam rá, a közelségére, arra, hogy mellettem legyen, amikor mindez véget ér. Nem akartam, hogy a történetünknek ilyen vége legyen. Évekig titkoltam előle, hogy halálos beteg vagyok, mikor pedig végre vettem a bátorságot, hogy ezt elmondjam neki, pont egy olyan pillanatot választottam, amikor jobb lett volna, ha befogom azt a kibaszott nagy számat. Csak magamat hibáztathattam azért, hogy kirohantam abból a szobából és nem tértem vissza. Soha többé. - Mr. Wright, látogatója érkezett, a folyosón vár. Beengedjem? – A gondolatmenetemből az ápolónő cukormáztól csöpögő hangja rántott ki; ráemeltem a tekintetem, majd rövid gondolkodás után visszakérdeztem, ki az. Közölte velem, hogy fogalma sincs, nem mutatkozott be, de nagyon fontos lenne a számára, hogy láthasson. Megrántottam a vállam, nekem mindegy volt. A halálos ágyamon már bárkit fogadhattam, nem igaz? Idegesen felmorrantam, nem kéne ilyeneken gondolkodnom. Ki kéne élveznem az életem utolsó heteit, ahelyett, hogy sajnáltatom magam. Beletúrtam a hajamba, elsöpörve néhány kósza tincset az arcomból. Itt a nagy pillanatod, Maxxie, ne cseszd el. - Maxxie? – Tekintetem a hang forrása felé irányítottam, de a félhomályban csak annyit tudtam megállapítani, hogy a titokzatos látogatóm nem lehet a családom tagja. Arcát kapucni fedte, hiába méregettem, fogalmam sem volt, ki lehet az. Még csak a hangja sem volt ismerős, hiába próbáltam felidézni magamban, hogy hallhattam-e már valahol. Ennek ellenére nem bírtam levenni róla a tekintetem; kísértetiesen emlékeztetett valakire, akire nem akartam emlékezni. Az ajtó halk kattanással csukódott be utána, a szűkös helyiségre sötétség borult. Kettesben maradtunk, én pedig továbbra is csak ültem az ágyon és bámultam a látogatót, egészen addig, amíg fel nem fedte a kilétét. - Ash… – Hangom erőtlen suttogásba fulladt, remegve húztam össze magam az ágyon. Hogy került ide? Hiszen évek óta nem tartottam vele a kapcsolatot, honnan tudta meg, hogy itt vagyok? Elfordítottam a fejem, nem bírtam ránézni. Miért jött vissza ennyi év után? Csak hogy még több fájdalmat okozzon? A szobára kellemetlen csend borult, amit nem tudtam, hogy törhetnék meg. Már átéltünk egy ilyen szituációt, az emléke még mindig ott derengett a szemeim előtt, az éjszakáé, ami után már nem láttuk egymást. – Hogy kerülsz ide? - Azt hiszem, van egy befejezetlen ügyünk, amit jó lenne még a halálod előtt befejezni, Wright. – A hangja fagyos volt, még jobban összekuporodtam, amikor meghallottam. Miért hittem azt, hogy majd most a nyakamba ugrik és közli, hogy mennyire őrülten hiányolt és kezdjünk újra mindent? Hiszen sosem volt rám szüksége, csak kihasznált, majd eldobott magától, mint valami rongybabát, és lényegében igaza is volt: kinek kéne egy magamfajta emberi roncs? - Már kifizettem a laptopod, amit eltörtem, mit akarsz még? – Felmorrantam, teljesen hátat fordítva neki. Most komolyan csak azért jött ide, hogy a régi sérelmeket felhántolgassa? Szinte kedvem volt elnevetni magam, hiszen semmit sem változott. Még mindig képes volt minden értelmetlen hülyeségért a torkomnak ugrani. Büszke lehet magára. Mentálisan vállon is veregettem, csak hogy érezze a törődést… - Nem a laptopom miatt jöttem. Három éve félbeszakítottál egy nagyon fontos beszélgetést, amit szeretnék befejezni. Tényleg csak egy perc lenne. – Észre sem vettem, mikor jött közelebb és foglalt helyet az ágyam túlsó végében. Vonakodva emeltem rá a tekintetem, egyik szemöldököm a magasba emelve. Hihetetlen, hogy képes volt ezért idejönni… Arra nem gondolt, hogy nekem esetleg semmi kedvem nincs vele beszélgetni? Hogy tényleg el akarom őt felejteni? Mindebben csak az hibázott, hogy ez elég szarul ment. – Kérlek…? - Rendben. Mit akarsz hallani? – Morogva nyúltam el az ágyon, próbálva felidézni magamban annak az estének a történéseit, de semmi egyéb nem jutott eszembe azon az egy mondatán kívül, ami még most is ott visszhangzott a fülemben: „azt hiszed, hogy majd megváltozok a félholtan elmotyogott szerelmi vallomásod miatt?” Ujjaim ökölbe szorultak, ami nem kerülte el a figyelmét. Lemondóan sóhajtott, majd tekintetét a földbe szegezte. Szinte hallottam, ahogy azt mondja, hogy ha nem akarok, nem kell erről beszélnem és csak egy szavamba kerül, hogy elmenjen. Legyek őszinte? Mindennél jobban vágytam erre. Arra, hogy elmenjen, ne jöjjön vissza, tűnjön el az életemből, örökre. De amikor arra gondoltam, hogy ez lehet az utolsó alkalom, hogy látom őt, a gyomrom görcsbe rándult és képtelen voltam kimondani, hogy takarodjon. - Csak az igazat, Maxxie. – Csak néztem, ahogy fogait az alsó ajkába mélyeszti, és erről egyből eszembe jutott az összes apró dolog, amit egykor szerettem benne: a mosolya, a hangja, az ajkainak puha érintése az enyémeken… Még mindig függtem tőle, hiába is akartam ezt tagadni. Ha valakit valamikor tényleg szerettem, akkor őt… De ez már rég elmúlt, azon az éjszakán, amikor kijelentette, hogy nincs rám szüksége. – Komolyan mondtad akkor, hogy szeretsz? - Ennek már nincs jelentősége, Ash. – Lemondóan sóhajtottam, felkészülve arra, hogy ez egy hasonlóan kényelmetlen beszélgetés lesz, mint akkor. Semmi kedvem nem volt feltépkedni a régi sebeket, amiknek a démonjai még mindig kísértettek a magányos éjszakáimon… Amikből nagyon sok volt, tekintve, hogy nem nagyon kerestem az emberek társaságát. Elvoltam magamban, és mindenki el tudta fogadni azt, hogy ritkán van kapcsolatuk velem… Erre feltűnt a láthatáron Ő, vele pedig minden olyan, amit el akartam felejteni. – Már akkor a tudtomra adtad, hogy a te tökéletes életedben nincs hely a számomra, most hirtelen lett? Igen, akkor komolyan mondtam. De most… Túl sok idő telt el. Már nem érzek semmit irántad, Ash. Engem is megrémített, milyen fagyos volt a hangom, amikor ezt kimondtam. Üres, kifejezéstelen tekintetem ráfüggesztettem, ajkaim elégedett mosolyra húzódtak. Láttam, ahogy összerezzen, és az, hogy végre sikerült valamivel megbántanom, valami perverz örömmel töltött el. Azt akartam, hogy szenvedjen, ugyanúgy, ahogy én szenvedtem, tudva, hogy nem kellek neki. Még azt is kedvem volt az arcába kiabálni, hogy most mégis milyen érzés, tudni, hogy nem kellesz annak a személynek, akit mindennél jobban szeretsz?! Élvezed legalább?! Reméltem, hogy az után, amit mondtam, majd fogja magát és kimegy, pont úgy, ahogy bejött, de nem tette. Egy ideig csak engem figyelt, majd mikor idegesen rámorrantam, hogy csináljon már végre valamit, ne csak üljön ott, mint egy rakás szerencsétlenség, felállt és elém lépett. - Nem érzel irántam semmit? – Szemöldöke az égbe szökött, még azt is meg merném kockáztatni, hogy láttam, ahogy szórakozottan elmosolyodik. Mozdulatlanul figyeltem, ahogy lassan felém hajol, ujjai a hajamba túrnak, majd elgondolkodva beharapja az alsó ajkát. – Akkor jó, így mindennemű lelkiismeret-furdalás nélkül megtehetem ezt… Megremegtem, mikor forró ajkai az enyémekhez értek; nem tagadom, hogy vágytam erre, amióta csak belépett a szobám ajtaján, de nem így, nem ilyen körülmények között. Mi lett volna, ha azt mondom, hogy még mindig szeretem? Mert így volt, ez a csók pedig felébresztett bennem minden érzést, amit egykor elfojtottam. Mohón csókoltam vissza, de mikor magamhoz akartam húzni, nevetve távolodott el. - Semmit sem változtál, Maxxie… Kár, hogy már nincs rám szükséged. – Értetlenül néztem rá, de gyorsan összeszedte magát és elindult az ajtó felé. Még mielőtt kiment volna, megállt egy pillanatra és rám vigyorgott. – Hihetetlen, hogy még mindig hordod… Ugyanúgy lóg rajtad, mint a középsuliban. Lenyomta a kilincset és távozni készült, de megtorpant, amikor felugrottam az ágyról és odarohantam hozzá. Ujjaim rákulcsolódtak a csuklójára, szabad kezemmel becsuktam az ajtót, majd szorosan hozzábújtam, arcom a nyakába fúrva. Mindig is magasabb volt nálam, de most, hogy a betegségem miatt nagyon le is fogytam, csak még törékenyebbnek éreztem magam mellette. Mégis, erősen szorítottam magamhoz, mélyen beszívtam az illatát, végig azt motyogva, hogy ne hagyjon itt, félek egyedül maradni. - Kérlek, ne menj. – Ajkaim gyengéden súrolták a nyakát, ahogy suttogtam, még mindig úgy csüngve rajta, mint valami panda. Szükségem volt arra, hogy valaki mellettem maradjon, Ő pedig annyira hiányzott... Hát tényleg ennyire sokat kérek? – Maradj itt, félek egyedül maradni… - Maxxie… – Eltolt magától, vagy legalábbis próbálkozott, elég kevés sikerrel. Végül vonakodva karolta át a derekam, de éreztem, hogy mindez annyira… nem őszinte. Abban a pillanatban szerettem volna olvasni a gondolataiban, mint Edward Cullen (ne értsetek félre, nem bírom a Twilight-ot, de irigylem Edwardot, mert tudott gondolatokat olvasni, így én is akarok). Nem mintha engedtem volna, hogy Eduárdó ilyen közel kerüljön hozzá… Hiába történt, ami történt, továbbra is szerettem őt és eszem ágában sem volt osztozni rajta. – Ne bonyolítsd még tovább a dolgokat, kérlek. - Nem értesz semmit? Az orvosok szerint alig néhány hetem van hátra, Ash. Meg fogok halni, hacsak nem találnak megfelelő donort. – Motyogtam, majd kissé zihálva próbáltam levegőhöz jutni, miután mindezt egy lélegzetvétellel hadartam el. Amióta az állapotom egyre csak rosszabbodott, képtelen voltam rendesen funkcionálni. Most is kezdtem érezni, hogy szédülök, egyre jobban kapaszkodtam belé, hogy ne essek össze. Ez valószínűleg neki is feltűnt, mivel valamennyivel szorosabban magához húzott, majd az ágy felé terelt. - Miért nem mondtad ezt korábban? – Döbbenten nézett rám, a bűntudat pedig szinte lyukat égetett a lelkembe. Tényleg nem beszéltem neki erről, képtelen voltam kimondani, hogy meg fogok halni. Most pedig, mikor már annyira közel a vég, mindennemű nehézségek nélkül átmegy a torkomon az az egy szó: halál. – Kitaláltunk volna valamit… - Féltem... – Leültem az ágyra, magam mellé húztam őt, majd hozzásimultam, mint a középiskolás éveink alatt, mikor egy-egy éjszaka nem tudtam elaludni és akkor ő is velem virrasztott és tartotta bennem a lelket. – Attól, hogy ha megtudod, hogy már csak néhány évem van hátra, eldobsz majd, mint valami megunt játékot… - Hülye vagy. Maxxie. – Átkarolt, majd gyengéden megcsókolt, amit elégedett duruzsolással jutalmaztam. Minden porcikám ki volt éhezve az érintésére; érezni akartam, ahogy forró bőre az enyémhez simul, ahogy végigcsókol a nyakamon, aztán másnap mellette ébredni… De ez csak hiú álom volt, nem lehettünk boldogok. – Hihetetlen, hogy szinte el kellett téged veszítenem ahhoz, hogy rájöjjek, mennyire szeretlek… Egy pillanatra lefagytam, majd ráemeltem a tekintetem. Jól hallottam, hogy azt mondta, szeret? Sosem gondoltam volna, hogy pont a halálos ágyamon fogom meghallani tőle, mit is érez irántam. Keserűen elmosolyodtam, majd tekintetem az ablakba szegeztem, észre se véve, hogy az arcomon lecsordult egy könnycsepp. Képtelen voltam bármit is válaszolni, egyszerűen nem tudtam szavakba összefoglalni azt a milliónyi gondolatot, ami a fejemben cikázott. De nem is volt erre szükség, mert mind mindig, most is Ő vette a kezébe az irányítást, az ölébe húzott, igyekezve a lehető legóvatosabban hozzám érni. Mohón kaptam az ajkai után, ledöntöttem őt az ágyra, ami meg is nyekkent a súlyunk alatt. Elég gyorsan megfosztottam őt a pólójától, mindvégig mohón csókolva őt; igyekeztem megjegyezni testének minden egyes centiméterét, tudva, hogy holnap úgyis eltűnik, mintha itt se lett volna. Igazából ezt értettem is… Hiszen csak a terhére lennék, már így is fél lábbal a koporsóban vagyok. Gyakorlott mozdulatokkal kapcsoltam ki az övét, de már akkor tudtam, hogy hiába erősködök, sosem engedi, hogy én domináljak. A „kapcsolatunk” hosszú évei alatt mindketten rájöttünk, hogy a domináns fél szerepe az övé, már csak azért is, mert nagyon jól tudta a dolgát, velem ellentétben. Én mindig vonakodtam, már csak azért is, mert nem voltam teljesen tisztában azzal, mit akarok. Most is én kerültem alulra, miközben ő gyakorlott mozdulatokkal fosztott meg a ruháimtól. Minden alkalommal, amikor csak hozzám ért, halkan sóhajtottam, beharapva az alsó ajkam, hogy még véletlenül se törjön ránk senki. Elég kellemetlen lett volna, ha most bejön egy ápolónő, vagy ami még rosszabb, a főorvos… - Olyan feszült vagy, Maxxie, lazíts. – A fülembe suttogott, majd végignyalt a nyakamon, mire halkan felnyögtem. Még mindig megőrjített, már csak a jelenléte olyan dolgokat csinált velem, hogy hát… Na. Körmeim az oldalába mélyedtek, halkan felnyögtem, mikor megéreztem a férfiasságát magamban. Egy vércsepp lecsordult a szám szélén, de nem törődtem ezzel. Most csak ő számított, hogy itt volt, az enyém volt. Minden mozdulatánál halk sóhajok hagyták el az ajkaimat, körmeim pedig hosszú, meggyvörös sebeket szántottak a hátába. Nem akartam, hogy gyengéd legyen, hiszen ki tudja, lesz-e még következő alkalom, hogy együtt legyünk… Halkan morogva jutottam a csúcsra, majd pár perccel utánam ő is; zihálva esett mellém az ágyra, amit ki is használtam, egyből hozzábújva. Fejem a mellkasára hajtottam, ujjaim a tetoválásainak körvonalain simítottak végig, amiket már fejből ismertem, és amiket annyira hiányoltam az elmúlt három évben. Tekintetem az arcán függött, próbáltam örökre az emlékezetembe vésni ezt az őszinte, de annál keserűbb mosolyt – mindketten tudtuk, hogy az elválás nem lesz egyszerű, tekintve, hogy nemrég találtunk újra egymásra. - Szeretlek, Ash. – Suttogtam, sápadtan mosolyogva. Nem válaszolt semmit, csak magához húzott, majd gyengéd csókot nyomott a homlokomra. Hirtelen annyi mindent akartam neki elmondani… De gyorsan elragadott az álom, a karjai közt, ahogy arra mindig is vágytam.
Vendég Vendég
Tárgy: Re: szalai a. tamás Pént. Május 03, 2013 9:36 pm
Elfogadva!
Ez valami eszméletlen jó! Nagyon tetszik, ahogy fogalmazol, ahogy leírod az eseményeket és a példád is tetszett. Nem tudok mást mondani, csak, hogy el vagy fogadva. Nyomás foglalózni, majd játszani!
by 